Az ősközösségi társadalomban is voltak törzsi vezetők, általában a legerősebbek, legügyesebbek, legeszesebbek, legbátrabbak, akik a vadászatokon, összecsapásokon, és a helyi konfliktusok megoldásánál már bizonyították rátermettségüket. Ha azután akadt egy még rátermettebb, az a vezetőváltásról általában személyesen gondoskodott. Ahogy azonban az ember terjeszkedett, egyre sűrűbben találkozott azzal a problémával, hogy élőhelyén más csoportok is pályáznak ugyanazokra a táplálékforrásokra. Régebben is előfordultak rosszabb évek, amikor nem termett elegendő gyümölcs, zöldség, a vadászható állatok megfogyatkoztak, ilyenkor a csoport továbbállt és új élőhelyet keresett magának. De pár ezer év után ez a lehetőség megszűnt, mivel a környéken már minden élhető területen éltek emberek. Az életben maradást ezentúl csakis erőszakos területszerzéssel lehetett biztosítani. De önvédelmi szempontból is fontos volt a harci jártasság, mert bármikor jöhetett egy másik kiéhezett területszerző csoport. Egyes csoportok mások számára szinte élhetetlen területekre specializálódtak, így elkerülhették a folyamatos harcot. Mások az állandó zsákmányolásra rendezkedtek be, tudván, hogy hosszútávon nem tudnak megvédeni egy adott területet, előbb utóbb jön egy náluk is erősebb csoport, és őket is elűzik, kiirtják, rabszolgasorba taszítják, mint ahogy ezt ők tették.
Azonban az állandó harc igazából nem kedvező a nagyjából azonos erőt képviselő feleknek, van ennél sokkal jobb megoldás is: a szövetség. (kölcsönös megnemtámadási szerződés.) Nyilván, ha két csoport összefog, az könnyen letarolhat egy kisebb csoportot. Ha kisebb csoporthoz tartozunk célszerű szövetséget kötnünk egy nagyobb csoporttal, de még jobb, ha az összes környező csoporttal szövetséget kötünk, és azt folyamatosan erősítgetjük, nehogy a hátunk mögött összefogjanak ellenünk. Hogyan kell szövetséget kötni? A legjobb a rokoni összefonódás, a törzsfő férjhez adja lányát a szomszédos törzsfőnek, feleségül veszi az ő húgát, stb. Ezenkívül kölcsönös előnyöket biztosító megállapodásokat kell kötni, és sűrűn kell megajándékozni a másikat. Segíteni kell a rokonnak megtartani, megerősíteni hatalmát, így akkor sem fog ellenünk fordulni, ha népe éhezik, és magától már megtámadna minket.
A szövetséges csoportok mérete addig nőhet, amíg eléri a mongol hordák méretét, de nehéz folyamatosan fenntartani a kölcsönös előnyöket, és a csoporton belül újabb szövetségek kötődnek, az eredeti szövetség szükségszerűen felbomlik. Azonban sok szövetséges csoport annyira összefonódik, hogy minden vezetőjük egymás testvére, unokatestvére lesz, és köztük a legerősebb csoport vezetője lesz a fejedelem. (Vagy király, ha a többiek is királyok, akkor ő császár.)
Természetesen minden uralkodó, kezdve a törzsfőnöktől ragaszkodik a hatalmához, és azt szeretné megőrizni leszármazottai számára is. Hogyan érheti el, hogy halála után fiának is engedelmeskedjenek a harcosok, vagy a többi klán vezetői? Természetesen szövetségek kötésével, valamint a szóba jöhető versenytársak kiiktatásával. Az is fontos, hogy a leszármazottait is tisztelje a nép, ne lázadjon fel ellene. Ezt egyrészt úgy tudja elérni, hogy elég sokáig él, hogy legidősebb fia felnőjön, és maga is sikeres vezetővé váljon. Ám az igazi biztosíték az lenne, ha a népet arra kondicionálnák, hogy ne is fogadjon el más uralkodót. Ezért az uralkodó szövetséget köt a papsággal. Elvárja tőlük, hogy a népnek az ő Istentől eredeztetett hatalmát hirdessék, a szegényeket arra trenírozzák, hogy saját helyzetüket fogadják el. Ha vannak is kétségeik, ne szövetkezzenek a fennálló rend megdöntése ellen. (elsősorban ne imádjanak más isteneket, mert az feljogosíthatná őket erre.) A papok cserébe joggal elvárhatják a következőket: Legyen némi hatalmuk, nagy elismertségük, tiszteletük, valamint tartsák el őket. A hit ereje óriási, a gyerekkori neveléssel szinte programozni lehet az embereket. Természetesen a papság vezetőivel is célszerű vérségi szövetséget kötni, vagyis saját rokonainkkal betölteni egyes vezető tisztségeket.
Így már csak arra kell figyelni, nehogy valamelyik szövetséges váratlanul megerősödjön. Célszerű a technikai újításokat azonnal saját hatáskörbe vonni, a tehetséges embereket azonnal magunkhoz csábítani, minden lehetséges előnyt kisajátítani. (Például, ne fordulhasson elő, hogy valaki aranybányát talál a földjén, és abból zsoldossereget fogad az uralkodói hatalom megszerzéséért.)
Mivel az uralkodó minden leszármazottja valamely vezetővel fog házasságot kötni, így az uralkodó biztos lehet benne, hogy vére nem hall ki, neve fennmarad. (génjei, valamint személyiségjegyei elterjednek.) Persze némely családok túlzásba vitték a vérük tisztaságának megőrzését, és ez sokszor beteges, idióta, vagy szaporodásra képtelen uralkodóhoz vezetett, ilyenkor a rend megőrzésében érdekelt felek közvetlenül beleavatkoztak az utódlásba.
Azután a görögök Athénban kitalálták a demokráciát és így megszabadultak az egyenes-ági öröklődés néha kellemetlen következményeitől. Rendszerük lényege az volt, hogy akit legalkalmasabbnak ítéltek, az lett az ideiglenes vezető. Valószínűleg az történt, hogy a hatalmi elit megerősödött, és nem volt köztük egy legerősebb sem, ráadásul a vallásos hit meggyengült, az emberek már nem látták mindenben az istenek akaratát.
Mára átalakult a rendszer olyanná, hogy aki a legtöbb szövetséget tudja kötni, és a legjobban tudja meggyőzni az embereket önnön alkalmasságáról, az lesz a hatalom birtokosa. Sajnálatos módon hatalmát nem tudja továbbadni leszármazottainak, de kapcsolatait azért igen, így abban azért biztos lehet, hogy fiai, leányai, unokái is a hatalmi elit részei lesznek.
