A közösségek felbomlása, fajunk viselkedésének változása

A közösségek felbomlása, ami az elmúlt században a fogyasztói társadalom kialakulásával indult, logikusan következik abból, hogy már nem kell összefogni az élelem megszerzéséért, megvédéséért, illetve, hogy megszűnt a nők anyagi és „szaporodásbéli“ kiszolgáltatottsága. Ez óriási társadalmi változást jelentett, és - véleményem szerint - legfőbb oka a jelenleg tapasztalható rengeteg szorongó, depressziós, lelki beteg embernek. Ma sokkal nehezebb megtalálni az embereknek a helyüket a társadalomban, mint az elmúlt évszázadokban. Igaz, hogy sokkal több lehetőség van megválasztani a foglalkozásunkat, de hogy munkát is találunk, egzisztenciát is tudunk teremteni, az kérdéses, mint, ahogy az is, hogy találunk-e megfelelő párt magunknak, illetve feladjuk-e kényelmes szingli életünket a családalapítás kedvéért.

Régóta tudjuk azt is, hogy a tv és a számítógép is a társasági élet kárára van, amit a netes közösségi portálok nem igazán helyettesítenek. Persze ma is vannak közösségek, de ezeket már nem köti össze olyan szoros kötelék, egymásra utaltság, mint egykor, amikor a közösséghez tartozás a túlélést jelentette, és a szaporodás lehetőségét.

Régebben a felnőttkorba érés szükségszerűen családalapítást jelentett, mivel egy fiatal férfi csak házasság után juthatott szexhez, (egy nő meg pláne) amit viszont rendszerint gyermekáldás követett, így keményen kellett dolgoznia a családja eltartásáért, korán és szükségszerűen a társadalom megbecsült tagjává vált. (Ha nagyjából egészségesen elérte a felnőttkort) Egy felnőtt nő számára pedig egyszerűen nem volt más út, mint a főállású feleség és anya szerepe, vagy a zárda.

Persze alkalmilag pénzért is lehetséges volt szexhez jutni (a férfiaknak), de ez veszélyes volt, egyrészt a betegségek miatt, másrészt a közösség negatív megítélése miatt.

Ma már nem kell felelősséget vállalniuk a fiataloknak mások iránt, nem rajtuk múlik szeretteik élete. A nők nincsenek gyerekszülésre-nevelésre kényszerítve, nincsenek már kiszolgáltatott helyzetben sem anyagi, sem önvédelmi szempontból. Régen furcsán hangzott volna ez a szó, hogy „gyermekvállalás”, hiszen ez nem volt döntés kérdése. Ma azt jelenti, hogy az emberek átgondolják egy gyermek vállalásából eredő előnyöket és hátrányokat. Sok embernél csak a fiatal éveik elmúltával haladják meg az előnyök a hátrányokat, ekkor gyorsan megpróbálnak összehozni legalább egy gyermeket.

Ezeket a késői és kevés számú gyermekeket azután rendesen elkényeztetik, nem arra nevelik őket, hogy továbbvigyék a nevet, a vagyont és a géneket, hanem csak arra, hogy gyerekként érzelmi feltöltődést nyújtsanak szüleiknek, majd felnőve minél jobban vegyék ki a részüket a fogyasztási javak felhalmozásából.

Igaz, sok közösségben igyekeznek fenntartani a hagyományos viselkedési formákat, a cigányok pl. kényszerűségből is ellenállnak a változásoknak, az iszlám országokban próbálják hátráltatni a nők egyenjogúságát, a fejlődő országokban pedig az elképesztő szegénység tartja fenn a hagyományos társadalmakat.

A társadalmi szerepek megváltozása az emberek viselkedésének megváltozását jelenti, ami pedig evolúciós tényező. Jelenleg komolyabb evolúciós változások zajlanak az emberiség életében, mint bármikor a történelemben. És ez nem csak az átlagos testméretek növekedését jelenti (ami évekkel előrehozza a nemi érést is), valamint a várható élettartam kitolódását, hanem olyan jelentős viselkedési változásokat, amik komoly hatással lesznek a jövőre nézve. Másrészt viszont jó esély mutatkozik arra, hogy ebben az évszázadban – a természeti források kimerülése, és az ezekért folytatott kényszerű háborúk miatt - megszűnhet a fogyasztói társadalom, de hogy utána mi jön, sötét középkor vagy spirituális aranykor, fogalmam sincs.

太极拳Ez azért került ide, mert nagyon spirituálisan néz ki

Kvantumfizika

Mivel nem vagyok se fizikus, se matematikus, így csak azzal tudom igazolni merészségemet, hogy véleményt nyilvánítok egy ilyen témában, hogy a valóság létrejötte a semmiből inkább filozófia már, mintsem fizika, bár a legokosabb elmék 10 vagy 11 dimenzió használatával megpróbálják matematikai egyenletekkel leírni. Az M-elmélet vagy a szuperhúrok, membránok satöbbi, inkább a filozofálgatás világába tartoznak, azt viszont én is tudok.

Biztos van ésszerű oka a rengeteg plusz dimenzió segítségül hívásának – amik csak a kvantumrészecskék világában léteznek, illetve „fel vannak csavarodva…” - de szerintem a meglévő 4 dimenzión belül is választ lehet adni sok kérdésre. Először is a fotonok: nyilvánvaló, hogy számukra egyszerűen nem létezik a 4. dimenzió, vagyis az idő. Egy foton szemszögéből nézve tehát ő egyszerre van jelen a kiindulási pontján, az érkezési pontján, valamint a bejárt útjának összes pontján. Ez magyarázza a kétréses kísérletek eredményeit. A többi atomi részecskére is igaz ez egyébként.

Létezhet, hogy a kezdetben csak az első dimenzió jött létre, majd – bár ilyet nem lehet mondani egy idő nélküli valamiben – létrejött a második és harmadik dimenzió, vagyis egy pontból létrejött, és hatalmasra tágult a tér maga (felfúvódás). A tér létrejöttével azután megjelent az idő is, mint annak egy tulajdonsága, de – talán a részecskék elhanyagolható tömege miatt – rájuk nem, vagy csak alig hat a térnek ez a jellemzője. (Úgy tűnik egyébként az univerzum nagyobb részét adó - és a tágulásért felelős - sötét energia is valamiképpen a tér tulajdonsága)

Hogy az első dimenzió létrejöttét megelőzően volt-e valami? Kellett, hogy legyen. Az az egy pont sem jöhetett létre magától. A fizikai törvények, a tudomány jelenlegi állása – és a multiverzum elmélet szerint - véletlenül alakultak ilyen kedvezően a mi univerzumunkban. Talán a bárhol a nemlétből előbukkanó valóság alapvető tulajdonsága, hogy fizikai törvények vonatkozzanak rá? Lehet. De tudok olyat mondani, aminek léteznie kellet a létezést megelőzően is: ez a lehetőség. A létezés lehetősége. A lehetőség persze csak egy fogalom, de mindenesetre nem semmi, illetve a lehetőséghez kell valami, ami különbözik a semmitől. Ahogy a gondolat is csak egy fogalom, de az sem létezhet önmagában.

Vitakultúra

A napokban két vitám volt, ha ugyan annak lehet nevezni azt, amikor valaki le akarja hordani a másikat, és kurvára nem érdekli annak a védekezése. Mindkét alkalommal otthagytam ezeket az embereket, ami nyilván elégedettséggel töltötte el őket, hiszen így ők nyertek a vitában, és ha mást nem is, azt elérték, hogy jól megmondták a magukét.
Az első esetben rám akartak kenni némi lépcsőházi károkozást, és én hiába állítottam, hogy semmi közöm hozzá, a válasz az volt idézem: „engem nem érdekel, hogy maga mit mond”.
„ - Ja, akkor engem sem érdekel, hogy maga mit mond. Viszlát”- és otthagytam.
A másik esetben kicsit sáros voltam, el is határoztam, hogy bocsánatot kérek, és megmagyarázom, hogy miért álltam meg az áruszállításra kijelölt területen (pár percre), de miközben hallgattam a némileg jogos lebaszást, észrevettem, hogy már az első mondatában hazudik az illető, tudniillik, figyeltem az autómat, és az előtte levő üres helyet, ahová az áruszállító beállt. Ezért úgy gondoltam, hogy a mentegetőzésem, és bocsánatkérésem előtt felhívom a figyelmét, hogy az az állítása miszerint neki 5-6 percet kellet várnia miattam (és más ott parkolók miatt), hogy megállhasson, nem fedi a valóságot. „Az mindegy” – volt a válasza, és még harsányabban folytatta a lebaszást. „Igazad van, mindegy” –válaszoltam, és elhajtottam, mert rájöttem, hogy akármit mondok, akkor sem lesz ebből kétoldalú párbeszéd. Ha pedig mások szarnak az én mondandómra, akkor én is szarok arra, amit ők mondanak. Különösen olyanok mondanivalójára nem vagyok kíváncsi, akik nyilvánvalóan hazudnak, és ez nyilvánvalóan nem érdekli őket. A hazugságot a kommunikáció természetes részének tekintik, a saját érdekük védelmében bevetett jogos fegyvernek. Kitől tanulhatták? Hol tapasztalhatták, hogy több sikert érhetnek el az életben, ha hazudoznak, és bunkók a másikkal szemben, mintha odafigyelnének a másikra, és vigyáznának a mondandójuk hitelességére. Számomra úgy tűnik, hogy manapság a hiteles, szavahihető emberek az evolúció zsákutcája felé haladnak Magyarországon, talán kapnak némi társadalmi megbecsülést, de az érdekérvényesítő képességük nulla. Hamisnak áll a világ – manapság így szól a mondás.

E-Coli

Tételezzük fel, hogy én egy diktátor vagyok, aki komoly bajban van, népe el akarja kergetni, és a nyugat is szívesebben látna holtan. Pedig tudhatnák, hogy kegyetlenül és gátlástalanul odacsapok, ha a hatalmam megvédéséről van szó. (Lockerbie) Az elmúlt évtizedekben volt alkalmam kidolgozni a megfelelő taktikát minden lehetséges támadás ellen, a legjobb tudósokat fizettem meg, hogy az elképzeléseimet megvalósítsák, atomfegyvert is próbáltam szerezni, de aztán rájöttem, hogy a genetika sokkal jobb fegyvereket kínál.
Mondjuk nem a legdurvább biológiai fegyvert vetem be, hanem csak egy figyelmeztető jellegűt. Velem ne baszakodjon Európa! Ha rájönnek, hogy én voltam, mit tudnak tenni? Még jobban támogatják az ellenzékemet? Meg merik kockáztatni, tudván, hogy valószínűleg erősebb baktériumot is rájuk küldhetek?
Morális gátlásom nincs, kifejezetten egomániás őrült vagyok, aki nem engedelmeskedik nekem az dögöljön meg. Mennyire egyszerű lenne úgy uralkodni, hogy közben egy halálos betegségtől retteg mindenki, amit az én halálom esetén garantáltan elterjedő szuperbaktérium okoz…

Ez egy bemutatkozó fotó H5N1-ről,

aki nagyon szeretne megismerkedni veled.

Euro-támogatások

Hihetetlen, de ha ésszerűnek tűnő beruházásra kérjük, akkor az Európai Unió euro-milliókat, milliárdokat hajlandó adni nekünk ajándékba. Mivel mások pénzét nagyon szeretjük elkölteni, így csak a megfelelő indoklást kell megtalálni, hogy miért van tényleg szükségünk arra a beruházásra. A lakosság örülni fog, hogy fejlődik a környezete, igaz az építkezés okozta kellemetlenségeket meg el kell viselnie. És, ami fontosabb: ránk fog szavazni legközelebb is!
(A vállalkozók pedig, akik majd megkapják ezeket a jól fizető munkákat tőlünk, nagyon hálásak lesznek nekünk.)
Persze a beruházásokra jellemző, hogy mindig többe kerülnek a végén, mint a tervezett összeg, meg némi önrész is kell, meg folyamatos tanácsadás, jogi, és kommunikációs költségek, stb. (Ezeket a haverok kapják). A végén, akármennyi pénzt is kapunk, csak fel kell venni hitelt, amit majd a későbbiekben befolyó adóbevételekből vissza lehet fizetni. Külön öröm, hogy, ha a jövőben mások kerülnének a mi jó kis pozíciónkba, nekik már nem lesz lehetőségük semmilyen beruházásra, hacsak nem akarják csődbe vinni az önkormányzatot/országot.
A legtöbb beruházásra tényleg szükség lenne egyébként, bár jóval olcsóbban is meg lehetne oldani a problémát. Nálunk az autópályák kétszer annyiba kerülnek, mint a hegyes-völgyes Ausztriában, a Nemzeti Színházunk, vagy a Művészeti Palotánk többe került, mint az Operaház anno. Igazából nem tudom mennyibe kerültek, de 100 %, hogy egy ingatlan értékbecslő a felére sem értékelné őket, mint, amennyit költöttek rájuk. A sportcsarnokok még jobb példák. Mivel a fenntartásuk nagyon költséges, ezért a hasznosulásuk kérdéses, végső soron kidobott pénz volt a felépítésük. (Még a bank is csak a telek értékéig adna rájuk jelzáloghitelt.)
A négyes metró iszonyatos ára - amihez sosem számolják hozzá az évekig tartó forgalomkorlátozás, zaj, és környezetterhelés költségeit – felvetik a kérdést: nem lehetett volna-e a felszíni tömegközlekedés fejlesztésével tizedennyi pénzből megoldani a dél-budai összeköttetés javítását? Egyáltalán javításra szorult?
Bár már régen csődhelyzetben van az önkormányzatok többsége (ahogy az ország is), még mindig kapunk euro-milliókat, milliárdokat. Meddig lehet ezt folytatni? Miért nem lehet törvényt hozni ez ellen a gyakorlat ellen? Miért nem lehet börtönbe küldeni a saját jólétük érdekében egy város, vagy egy ország jövőjét tönkretevőket? Miért nem tehetünk semmit, hogy normálisan működő ország legyen Magyarország? Hogyan lehetséges, hogy Esztergomban minden héten új példát talál az új polgármester elődje korrupt, pazarló döntéseire, mégse lehet bíróság elé állítani a volt vezetőt, mivel a sleppje még mindig ott ül a képviselőségben, akik szintén haszonélvezői voltak ezen ügyleteknek?

A történelem eleje és vége

Az emberi civilizáció az élelemszerzés hatékonyabbá válásával tudott létrejönni, illetve annak egyenes következménye. A kőszerszámok használata volt az első lépés, majd a tűz használata, mely igazán hatékony vadászó-gyűjtögetővé tett bennünket. Ezután sok százezer év lassú fejlődése után, talán a beszéd kialakulásának köszönhetően megszülettek az összetettebb szerszámok az állatok elejtésére, az élelem tárolására, szállítására, az élelemforrások megvédésére, más csoportok kiszorítására az élelemben gazdag területekről, stb.
Mikor azután a területen gyűjtögetett leghatékonyabb élelemforrásokat jelentő növények termesztése megkezdődött, és egyes arra alkalmas állatok háziasítása fokozatosan kialakult, vagyis létrejött a földművelés és az állattenyésztés, a csoportok népessége megnőtt, több embert tudott eltartani egy adott terület (a vadászó-gyűjtögetőkhöz képest kb. 10-szerest).
Ráadásul már nem kellett mindenkinek az élelemszerzéssel napi szinten foglakoznia, kialakult egy elit, akik csak a harcokból, a vallási szertartásokból, illetve a konfliktusok elrendezéséből vették ki a részüket, valamint az élelem elosztását, esetleg annak hatékonyabb megtermelését irányították. A vezetőket, valamint a kizárólag kézművességgel foglalkozókat ugyan el kellett tartani, de általuk még hatékonyabb lett az élelemtermelés, még nagyobb a népesség, még erősebb a törzs a területvédő vagy - szerző harcokban, végső soron a fennmaradásban.
Az evolúció törvénye szerint a terjeszkedő földművelő népesség kiszorította vagy magába olvasztotta a vadászó-gyűjtögetőket, illetve azokat a kisebb létszámú szomszédos földművelőket, akik fejletlenebb technikákat alkalmaztak. Vadászó-gyűjtögetők végül csak olyan területeken tudtak fennmaradni, amik földművelésre vagy állattenyésztésre alkalmatlanok voltak. A földrajzi elszigeteltségek megszűnésével, és a népesség egyre nagyobb arányú növekedésének köszönhetően mára a föld majd minden megművelhető területét birtokba vették az emberek, illetve az erdő kiirtásával újabbakat hoznak (ideiglenesen) létre.
Ahogy a bolygónk eltartó képessége a határához közeledik, a terjeszkedő stratégiát – gazdasági növekedést - támogató evolúció valami más előny alapján fogja szelektálni a sikeres csoportokat (népeket, társadalmakat).
Szóba jöhet a technológiai fejlettség, mint előnyös tulajdonság. Ha egy társadalom ki tudná zárni, hogy területét tömegpusztító fegyverrel támadják, esetleg, aki anélkül tudná a másikat lefegyverezni, hogy az észrevenné?
Viszont a technológia fejlődésével egyre valószínűbb, hogy valaki olyan jut tömegpusztító fegyverhez, aki nem aggódik saját népe túlélése miatt, (vagy akár a sajátja miatt sem), és ez az ember, vagy csoport könnyen pontot tehet az emberi civilizációra, vagy legalábbis visszabombázhatja azt a kőkorba. A nukleáris csapások sorozata csak egy lehetőség, potenciálisan még ennél is pusztítóbb lehet egy szuper-agresszív vírus, vagy baktérium létrehozása – ez a „12 majom” forgatókönyv. De pl. a Közel-Keleten, vagy Észak Koreában az államhatalom is eljuthat olyan helyzetbe, amikor egy ilyen tömegpusztító fegyver bevetése tűnik a legjobb megoldásnak egy csoport számára.
Én, személy szerint ezt a forgatókönyvet tartom a legvalószínűbbnek a jövőre nézve. De bízom benne, hogy lesznek túlélők, akik újra megtanulják majd az élelemszerzést a természetben, majd a földművelést, és a történelem kezdődhet elölről.