Az
iskolában csúfolódás, megalázás vagy fizikai erőszak áldozatává váló gyerek
érzi, hogy vele igazságtalanság történt, és azt is, hogy nincs kihez fordulnia
ez ügyben. A tanárok, szülők jó esetben meghallgatják, majd olyan okos
tanácsokat adnak, hogy kerülje a gyerek a konfrontációt az őt bántó
gyerekekkel, ne figyeljen oda, ha sértegetik, fusson el, stb.
Mivel
manapság nincsenek valódi szankciók az iskolákban, csak a kirívóan durva
esetekben, ezért a gyerekeknek de facto joga van szekálni, megalázni, megverni
a kisebbet, gyengébbet. Ezzel némi sikerélményhez juthatnak azok, akiket otthon
talán hasonló módon bántanak, de normális családi háttér mellett is jóleső
érzés lehet hülyéskedni a kisebbekkel, poén a haverok előtt szívatni másokat.
Másrészt
pedig a háttérben egy ősi ösztön dolgozik, ami a törzsi hierarchiában minél
kedvezőbb pozíció elfoglalására ösztönöz. Menők kontra lúzerek.
Pedig
nagyon egyszerű lenne a megoldás: Egy vonatkozó törvény; alapja valami iskolai
szabályzatnak, kifüggesztve a falon, hogy, aki erőszakosan viselkedik, bánt
másokat, arra nem intő, vagy figyelmeztetés vonatkozik, hanem olyan szankció,
hogy legközelebb kétszer is meggondolja, mit tesz. És az áldozatoknak lehessen
hova fordulniuk; nem kell feltétlenül egy felnőttnek egész nap az iskolában
lennie, egy hét alatt 10 iskolában is tarthatna fogadó órákat, ahol meghallgatná
a panaszosokat, figyelmeztetné, és bocsánatkérésre kötelezné az elkövetőket
(minden esetben!), előadást tartana az osztálytermekben, arról, hogy „bánj úgy
embertársaiddal, ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak”. Visszaeső bántalmazók
esetében pedig megfelelő vizsgálat lefolytatása után jöhetnének a súlyosabb
retorziók: a szülők figyelmeztetése egy feljelentés vagy per lehetőségére az
áldozatok részéről, illetve az ilyen akciókat elkövető gyerekek egy-két hetes
beutalása egy állami nevelő intézménybe. Legvégső esetben pedig az iskolából
való eltávolítás. Tudomásul kell venni, hogy vannak nehezen kezelhető,
beilleszkedni képtelen, vagy szépen mondva „speciális nevelési igényű”
gyerekek, akiknek az asszociális magatartásukért leggyakrabban a szüleik a
felelősek, ezért én nem tartanám elvetendőnek a szülők büntetését sem.
Hogy
ez igazából a tanárok és az igazgató feladata lenne? Manapság az alulfizetett,
túlhajszolt pedagógusoknak nincs idejük, eszközük, sem kedvük fellépni a kisebb
zaklatások ellen, ezekről nem is értesülnek gyakran, mert a gyerekek tudják,
hogy hiába fordulnának hozzájuk, segítség helyett lehet, hogy még durvább
zaklatásban lenne részük.
Igazából
ennek az iskolai jogvédőnek természetesen nem kellene jogász végzettségűnek
lennie, és semmi szükség a gyermekpszichológiai végzettségre sem. Inkább olyan
lenne, mint egy külsős, független, szaktárgy nélküli tanár, nagyon fontos
feladatokkal: az iskolai zaklatások elleni fellépés, a gyerekek tájékoztatása a
mindenkit megillető jogaikról, a felnövekvő generációk védelme a lelki
sérülésektől, a társadalmi normák szerinti viselkedésre való szocializálás. És
talán néhány fiatal életét is megmentené egy ilyen segítő szolgálat.
Ha
a gyerekeknek lenne választójoguk, azt hiszem egy ilyen törvény meghozatala
lenne a legfontosabb követelésük. A jogvédő ajtajára pedig ez lenne kiírva:
Ne hagyd, hogy bántsanak, fordulj az iskolai
jogvédőhöz, élj a jogaiddal!
